A szentgalleni kaland

Lázár Ervin

 Magyar mondák

A szentgalleni kaland

 -Na , mit állsz ott, mint a kapubálvány?! – kiabálták neki a barátok, de Heribáld dacosan oldalt vetette a fejét.  „Úgy állok, ahogy akarok. Ha úgy tartja kedvem, meg sem mozdulok egész estig.” S álldogált tovább a nyüzsgő kolostorudvar közepén megbántottan és gőgösen.

Hogyisne lett volna megbántott és dacos, hiszen nem adták ki az idei bőrjáradékát, és itt áll elrongyolódott saruban. Tessék, csak tessék, vessetek egy pillantást a sarumra! Hát saru ez?! Laffog a talpa, a szíjai elszakadoztak. Szégyen a lábon. S különben is, nem dolgozni jöttem én ide, hanem imádkozni. Elmerülni a csendben és az áhítatban. Közelebb jutni az Úrhoz.

Azt hiszitek, Istennek tetsző cselekedet, hogy fegyvereket fabrikáltok? Nem azért gyűltetek e falak közé. És különben is, ami jár, az jár – prédikált Heribáld, a többiek nevették.

– Majd jön Engilbertus apát, és megmondja neked, hogy miért gyűltünk e falak közé – mondta egy testes barát, miközben szaporán forgott kezében a szerszám.

Már jön is – kiáltotta valaki, mire még szaporábban csengtek a kalapácsok, magasabb hangra váltottak a fűrészek és reszelők, a vonókések gyorsabban hámozták a fáról a kunkorokat.

Engilbertus apát a lépcső tetejéről végigröptette tekintetét a nyüzsgő barátokon.

– Gyere gyorsan, állj be te is – suttogta valaki Heribáldnak.

De neki aztán suttoghatott. Állt mozdulatlanul az udvar közepén, mint sziget a tengerben.

Engilbertus elégedetten nézte a szorgalmasan munkálkodó testvéreket, a lándzsahegyeket kalapáló kovácsokat, a kardélező köszörűsöket, a feszülő háttal dolgozó íjkészítőket, a bőrvértekkel foglalatoskodó szíjgyártókat, s közben megakadt a szeme Heribáldon.

Bosszúsan összerándult a szemöldöke, lassú léptekkel odasétált a barát elé.

Hát te, testvérem? Te miért nem dolgozol?

– Ebben a saruban? – méltatlankodott Heribáld, s csuháját, mint egy kacér nő a szoknyáját, combig felhúzta, s jobb lábát magasra emelve meglebegtette döglött madárra emlékeztető saruját az apát előtt.

Engilbertus elfintorodott, a barátok háta rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

– Szégyelld magad – mondta hangosan Engilbertus -, a magyarok fölégetik házainkat, kardélre hányják a csecsszopókat is, rabolnak, fosztogatnak, meggyalázzák templomainkat, s neked a sarudon jár az eszed.

Ilyen saruban nem harcolok a magyarok ellen. Ilyen saruban én nem is félek a magyaroktól.

Engilbertus legyintett, és otthagyta Heribáldot.

– Szóval nem félsz a magyaroktól? – nevetgéltek a barátok.

– Majd karóba húznak.

– Felnégyelnek.

– Eleven tűzön elégetnek.

– Ló farkához kötöznek.

Nagy nevetgélés közben ijesztgették Heribáldot, de ő fel se vette, még a fél lábon állást sem hagyta abba.

Ám egy pillanat alatt kikerült a figyelem középpontjából, mert a kapuőrök berohantak az udvarra, integettek, kiabáltak, a barátok – az egy Heribáld kivételével – mind a kapuhoz tódultak. Egy lovas vágtatott be, leugrott csatakos lováról, és Heribáld elé térdelt:

– Atyám, a magyarok!

Engilbertus intésére olyan lett az udvar, mint a hangyaboly. Csak Heribáld nem mozdult továbbra sem. De most már senki nem törődött vele. Lovakat nyergeltek, ökröket fogtak a málhás szekerek elé. A kincstartó atya egy hatalmas kulccsal kinyitotta a kincsesház ajtaját, hordták a barátok a szekerekre az aranyat, ezüstöt, a díszes kelyheket és cifra gyertyatartókat. Mentették szent könyveiket, a templom kincseit, az oltáriszentséget maga Engilbertus hozta, láttára a barátok, málhával a hátukon, csomagokkal a kezükben, térdet hajtottak, egyedül csak a megátalkodott Heribáld állt ott az udvar közepén, mint a cövek.

Szekérre rakták az élelmiszereket is, a tartalék bőröket, vásznakat. Néhányan állatokat terelgettek maguk előtt. A pincemester és társai is serénykedtek, de csak néhány hordót sikerült szekérre menteniük.

– Hagyjátok, nincs idő – szólt rájuk Engilbertus – induljatok!

A karaván nekilendült.

Gyere most már te is – intett az apát Heribáldnak, de ő konokon rázta a fejét, és a sarujára mutogatott. Engilbertus dühösen parancsolta két barátnak, hogy hozzák Heribáldot erővel. De Heribáld küzdött, mint egy oroszlán. Nem ment. Mit volt mit tenni, a két barát sorsára hagyta őt.

Engilbertusék a Sitter folyó fölé magasodó, hegybe rejtett erődítménybe vonultak. Heribáld meg, mint a kapubálvány, állt egymagában a kihalt udvar közepén.

Egy óra sem telt bele, megérkezett a magyarok előőrse.

Tíz-tizenkét lovas vágtatott be hujjogatva, kardját lobogtatva a kapun. Körbeszáguldották a kolostorudvart, s hökkenten állították meg lovaikat, amikor Heribáldot észrevették. Körülállták, egyik-másik még meg is tapogatta, élő-e igazán. Az volt. S nem félt. Ez tetszett nekik.

– Hát te?

A kérdő mozdulatra Heribáld a saruját mutogatva magyarázni kezdte, hogy ő bizony erre az évre nem kapta meg a bőrjáradékát. Nagyon nagy sérelem érte, láthatja, aki nem vak. A magyarok nem értették, miről van szó, de hasukat fogták nevettükben. Betódult a kapun a portyázók derékhada is, egyre többen állták körül Heribáldot, úgy bámulták, mint egy csodalényt, ő meg egyre jobban belelendült a saruról szóló panaszbeszédébe, a magyarok harsányakat nevettek, mintha vígjátékot néztek volna.

Majd elunták a nevetgélést, és a kincseket kezdték firtatni. Nagy nehezen megértette, s kacsázó léptekkel vezette a harcosokat a kincstár felé, erőlködve kitárta a vaspántos ajtószárnyat. A katonák csalódottan, dühösen néztek rá. Odabenn néhány poros egyházi zászló árválkodott, s egy hasra esett, aranyfüsttel befuttatott fa gyertyatartó. A kincstár üres volt. Egy dühös katona kardot rántott, s ott helyben fölnyársalja Heribáldot, ha a barát magasra tartott ujja nem ígéri, hogy tud ám ő még valamit. Nosza, mutasd, lökdösték, és Heribáld a pincébe vezette őket, megdicsőült arccal mutatott a hordókra. Az egyik magyar mérgében buzogányával bezúzta az első hordó oldalát. Heribáld kétségbeeset 18ten nézte a kiömlő drága bort, és a hordóra vetette magát, hogy testével torlaszolja el a rést, eközben nem mulasztott el egyet-kettőt kortyintani belőle.

A látványra elszállt a magyarok dühe, harsány nevetés feszegette a pince boltíveit, a katonák süvegükkel fogták föl a kiömlő bort, és jókat húztak belőle. Mint egy diadalmenet, hordókat görgetve kerültek újra a napvilágra, s Heribáldot, aki serényen segédkezett a hordógurításban, barátságos hátbaveregetéssel jutalmazták. Heribáld sem maradt adós, ő is barátságosan hátba veregette a katonákat.

Odakinn már nagy tűz lobogott, nyárson sülő hús illata töltötte be a levegőt. Heribáld szimatolt és nagyot nyelt. Mi tagadás, éhes volt.

A magyarok a tűz mellé görgették a hordókat, s a konyhából odahordott edényeket borral töltötték meg. Ittak, s biztatták Heribáldot is, hogy igyék. Nem kellett neki kétszer mondani. Csurgott a bor az állára, hasára, a magyarok nevették, mint a gyerekek. Tetszett nekik. Heribáld boldogan trónolt köztük, s hogy az öröme teljes legyen, még egy nagy darab sült húst is a kezébe nyomtak.

A magyarok a bortól nekihevülve énekelni kezdtek, előkerült néhány zeneszerszám is, a fura ütemre Heribáld elégedetten ingatta a derekát. Az egyik katona fölugrott, táncra perdült, példáját a többiek is követték, járták a tűz körül. Heribáld is talpra szökkent, próbálgatta a furcsa ugrós, forgós tánclépéseket. Leffegett a saruja, röpködött a csuhája, a magyarok hujjogva éljenezték őt.

A mulatságnak egy kürt harsogása vetett véget, a magyarok villámgyorsan lóra pattantak, zárt rendben kivonultak a kapun. Heribáld sajnálkozva, bizonytalan 19léptekkel utánuk botorkált. A lovasok meglengették feléje a süvegjeiket, aztán vágtára fogták, s pillanatok alatt eltűntek az út kanyarulatában.

Heribáld integető karja bánatosan lehanyatlott, visszacsoszogott a hamvadó tűz mellé, nagyot húzott egy öntöttvas fazékból, és révetegen bámulta a parazsat. Aztán csattintott az ujjával, s csak úgy magában próbálgatta a magyarok tánclépéseit. Dúdolt is hozzá.

Beesteledett. Heribáld elfáradt, leült, hátát a falnak támasztotta, s már aludt is. Bizonyára a magyarokról álmodott.

Késő éjjel lopakodott be a kapun a barátok felderítő csapata. Fáklyák villantak, kirajzolódott az alvó Heribáld alakja. A barátok ijedten körülállták, egyikük óvatosan megérintette.

– De hiszen él! Hé Heribáld, Heribáld!

Heribáld fölhorkant, álomittasan körülnézett.

– Hát nem öltek meg a magyarok?

A magyarok? A magyarok, testvéreim, a világon a legeslegjobb emberek – mondta áhítattal, s lenyúlt maga mellé, megkereste az öntöttvas fazekat, és jó nagyot húzott belőle.

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s